Teaser for PART 3

Körmei fájdalmasan vájódtak bőrömbe nyakam hátsó részén, keze élét pedig torkomnak nyomta, hogy minél jobban elzárhassa előlem az éltető levegőt.

Erőtlenül kaptam izmoktól feszülő karjához, s csuklóját kitapogatva próbáltam elhúzni magamtól végtagját.

Fel sem tudtam fogni mi történik velem.

Most csak az számított, hogy elsősorban túléljem ezt az egészet.

Körmei rövidek voltak, mégis olyannyira tépték testrészem legfelső, vékony rétegét, hogy másodpercek töredéke alatt serkent ki vérem, és folyt le végig gerincem vonalán pár aprócska csepp formájában.
A tüdőmben erőteljes, szúró érzés uralkodott, a látásom lassan homályosodni kezdett, és belülről már őrülként ordítottam  segítségért.

- Taek...woon...
- Leo! A nevem Leo! Ne hívj Taekwoonnak!

Mikor már kezdtem feladni a harcot a fiú ellen, remélve, hogy majd egyszer csak elenged, hirtelen eltűntek nyakam körül hosszú ujjai, én pedig kicsit fájdalmasan, de végre levegőhöz juthattam.

Azonban ahogy felemeltek az ágyról, tudtam, hogy nem Taek kegyelmezett meg nekem...

...hanem valaki segített rajtam.

- Jól van? Érti, amit mondok? - szólt lágyan egy ismerős hang.

Hakyeon volt az.

Én csak bólintottam egyet, hogy tudja: tisztán hallom Őt. Mindenem sajgott. Mintha Taekwoon, kezével nem csak a levegőt fojtotta volna ki belőlem, hanem azon keresztül minden csepp energiámat is elvette volna.

Tudtam jól, hogy Hakyeon épp futva siet valahová, velem a karjaiban, viszont nekem abban a helyzetben ötletem sem volt, hogy hová.
Hakyeon hirtelen megállt és pár másodperc múlva éreztem, hogy a fenekem egy szilárd, de puha felületű tárggyal találkozik, majd az arcom bizonyos pontjait enyhén nyomni kezdi valami. Szinte azonnal friss, tiszta levegő csapta meg orromat, én pedig azonnal lihegve kezdtem magamba szívni az édes oxigént.
Az arcomhoz kaptam, hogy megtudjam mi van rajtam, és valószínűleg, ha magamnál lettem volna, már az első pillanatban rájöttem volna, hogy ez bizony egy oxigén-maszk.

- Jobban van? - kérdezte figyelmesen Hakyeon, miközben levette rólam a maszkot, utána leült mellém és kedvesen megsimogatta vállamat megnyugtatás céljából. - Elmondja mi történt? Mi volt ez az egész?
- Én...nem tudom... - feleltem kicsit rekedtes hangon. - Nem értem én sem. Minden olyan hirtelen történt...
- Nem tűnt zaklatottnak?
- Nem...csak miután nekem esett...
- Értem. Most vannak bent nála orvosok, ellenőrzésen. Ha van oka annak, hogy így viselkedett önnel, azonnal szólni fognak.
- Lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolták?
- Lehet. - vont vállat és finoman megérintette nyakamat. - Elég nagy ütés érte a fejét, nem lenne csoda, ha nagyobb baj lenne egy erős agyrázkódásnál.
- Remélem semmi komolyabb baja nem lesz...Egyébként, köszönöm, hogy elhozott onnan. Ki tudja mi  lenne most velem. - motyogtam szégyenlősen, s arcom lángolni kezdett a bőrömre kúszó pírtől.
Elég furcsa volt kettesben lenni vele, miután úgy megbámultam a kórterem előtt...
De kedves volt velem, és persze udvarias.

- Disszociatív személyiségzavar.
- Elnézést ajusshi, de nem ismerem ezt a kifejezést.
- Taekwoon-sshi agya jobban megsérült, mint ahogy az eredmények mutatták. Nem csak az agyrázkódástól fáj ennyire a feje. Kialakult nála egyfajta disszociatív személyiségzavar, aminek az egyik tünete az elég erős, migrénes fejfájás. Ez azt jelenti, hogy a páciensnek kialakult egy második személyisége.
- Micsoda?
- Azt mondta, arra kérte Önt Taekwoon-sshi, hogy szólítsa Őt más néven.
- Igen...
- Ezekszerint Jung Taekwoon második személyisége Jung Leo. Jung Leo tud Jung Taekwoonról. De Jung Taekwoon nem tud Jung Leoról.