1. ~ The beginning

- Jung Taek Woon! Ideje felkelned! - kiabáltam boldogan, majd egy gyermekien őszinte nevetéssel ajkaimon, a félálomban lévő, huszonéves fiú hátára ugrottam.
- Ahh, Saejin-ah! Szállj le rólam! - nyöszörgött alattam tehetetlenül a szerencsétlen lakótársam, miközben enyhén vergődni kezdett, hogy valamiféleképpen le tudjon rázni magáról. Én pedig természetesen nem hagytam hogy ez meg is történjen...
Kuncogva tuszkoltam be teste alá karjaimat, erősen átölelve Őt, és ezzel megóvva magamat a földre esés lehetősegétől.
- Ha végre kikelsz az ágyból és kitolod azt a nagy segged reggelizni, akkor lehet róla szó.

Már lassan fél éve, minden reggelünk hasonló helyzetekben folyt le.
Én általában korábban felkeltem, hogy legyen időm reggelit és kávét készíteni magunknak, és ezekután mentem be Taekwoonhoz, hogy felkelthessem, majd közösen elfogyaszthassuk a frissen lefőtt feketénket.
Persze kínszenvedés volt kihurcolni az ágyból, amikor nem depressziós időszakában volt. Rossz kedvében elég volt megböknöm és már fel is ébredt.
Nehezen kiismerhető típus volt Taekwoon, és ez volt az egyik oka annak, hogy rajtam kivűl csak egyetlen egy barátja volt.

Várjunk. Kezdjük inkább a legelején.

Taekwoonnak középiskolai legjobb barátja egy bizonyos Lee Hongbin nevű srác volt, aki egy gyönyörű barátnővel rendelkezett, Park Hwejivel. Park Hweji pedig nem volt más, mint az én idegesítő, azonban rettenetesen imádnivaló húgom.
Aznap este, amikor összegyűlt a családunk azért, hogy Hweji bemutathassa nekünk a barátját, később Taekwoon jött Binniért furikázás céljából. Ekkor ismerkedtünk össze mi ketten; ekkor derült ki, hogy ugyanabba az iskolába jártunk, és ekkor döntött úgy Isten, hogy gyökeresen megváltoztatja mindkettőnk életét. Ugyanis a közeljövőben a legtöbb időt együtt töltöttük - nem csak a suliban, de délutánonként -, és így váltunk mi:  romantikus szálak nélküli, legjobb barátokká.
Egészen a végzős éveinkig egymás nyakán lógtunk, s ezt a dolgot a legkevésbé sem megunva döntöttünk úgy, hogy ugyanarra az egyetemre megyünk Szöul belvárosában. És elégedetten kijelenthetem, hogy ez az álmunk valóra is vált.
Így kerültünk mi ketten egy kicsi, egyszobás lakásba, aminek a törlesztőrészleteit együtt fizettük a saját munkáinkból. Az egészet úgy terveztük, hogy előbb kifizetjük a lakás teljes árát és csak azután jelentkezünk a kinézett orvosi egyetemre. Ő gyermekorvos szeretett volna lenni, Én meg nővérként, vagy szakorvosként akartam dolgozni. Már olyasmikről is beszélgettünk, hogy esetleg nyitunk egy közös rendelőt az egyetem elvégzése után. De minden olyan messzinek tűnt még akkoriban.

Taekwoon csendes fiú volt. Nem sok mindenkivel kommunikált szívesen, de ha valaki képes volt közel kerülni hozzá, annak ezerszer könnyebben árult el dolgokat magáról, és osztotta meg a  valójában-nem-is-olyan-titkosnak-számító titkait.
De mégis... engem végtelenül boldoggá tett az a tény, hogy én lehettem az egyik ilyen ember Taek életében. Ha valakit a legjobb barátodnak hívhatsz, az igenis nagy szó. Nem sok mindenki gondolkozik el ennek a két szónak a valódi jelentésén és a valódi, életszerű terhein.
Én végiggondoltam. És nem bánom, hogy a fél életemet Taekwoon mellett élem le. Vagy talán ha minden jól megy: a háromnegyedét.

Említettem, hogy a barátságunk vonzalom nélkül indult, igaz? Nos, hogy őszinte legyek, nálam a férfi-női kötődés tizenkilenc éves koromban elkezdett kialakulni Taekwoon iránt.
Két évnyi barátság után sikerült észrevennem, hogy valójában milyen vonzó is Ő női szemmel. Hogy milyen lágyan csengő hangja van. Hogy milyen nagy a szeretete az igaz ártatlansággal rendelkező élőlények iránt, mint a kiskutyák és a gyermekek.

Hogy mennyire szerény; mégis, mennyire elbűvölő.

Tökéletes.

Hirtelen két tenyeret éreztem a combom hátsó felén, és a következő pillanatban már Taekwoon le is fordított magáról, ezzel együtt belepréselve engem hátával az alattunk lévő matracba. Egy apró vigyor ült ki az arcomra, majd egy hasba-csípéssel sikerült is elérnem, hogy fájdalmasan felkiáltva ugorjon le rólam.
- Kihűl a kávéd, gyökér.
- Park Sae Jin, ne gonoszkodj velem. Idősebb vagyok, tisztelj legalább!
-Ugyan már! A legjobb barátok nem tisztelik egymás. És amúgyis csak két hónappal vagy idősebb nálam.
- Az akkor is sok.
- Nem, nem az. Na! Irány a konyha különben megeszem a te reggelidet is. - tápászkodtam fel az ágyról győzedelmes mosollyal ajkaimon, és finoman mellkasára csapva indultam el az említett helység irányába.

﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏

- Kell rágó?
- Ez most egy célzás akart lenni?
- Talán. - húzódott egy halvány mosoly íves ajkaira.
Ez volt egy másik furcsa, viszont annál szeretnivalóbb tulajdonsága.
Amikor nem széles és vidám mosolytól ragyogott arca, akkor az ember nem tudta eldönteni, hogy egy félmosoly bújkál ajkain, vagy egy halovány mosoly kúszik szájára. Attól, ahogy mosolygott, általában mindenkinek támadt egy kis kihívásérzete. Mintha direkt próbált volna sejtelmes lenni.

De valójában szó sem volt erről.
Ez volt az Ő igazi mosolya.

És voltak pillanatok, amikor komoly dolgokról kellett beszélgetnünk.

Na igen. Mindig is nagyon szégyenlős volt.
- Taekwoon, holnap eljönnek a szüleim látogatóba. Tudom, hogy nem igazán kedvelnek, de a kedvemért kibírnál velük pár órát?
- Hát...persze.
- De ha akarod áttehetem másik napra,  amikor Hongbin ráér és el tudsz majd menni vele valahová addig.
- Nem kell, Saejin-ah. Tényleg kibírom. - mondta lágy hangon, megremegtetve szívemet egy pillanat erejéig. - Végülis nem olyan vészesek.
- Majd visszafogom őket.
- Nem is lennél Park Saejin, ha nem tennéd.
- Ez igaz. Hé, ez most gonoszkodás volt, ugye?
- Ahham.
- Aish, te! Ha te ilyen vagy velem, ne várj tőlem tiszteletet.

Komoly dologról volt szó. De a köztünk lévő kötelék ezt is könnyeddé tette.

- Délután találkozunk. Légy óvatos. - mosolygott rám, így sugározva magából az általam már jól megszokott kedvességet. Szinte megszokásból futatta végig hosszú, vékony ujjait frufrumon, lassan a megfelelő helyre fésülve rövid tincseimet.
- Te is oppa. - vigyorodtam el boldogan, egy kisebb puszit nyomva arcára, majd sarkonfordultam és elindultam a kávézó felé, ahol az eddig elmúlt hosszú hónapokban dolgoztam.
Mindig ugyanannál a zebránál váltunk szét és csak utána mentünk mindketten a saját magunknak megfelelő, egymáséval ellentétes irányban levő utunkra.

Szerettem a reggeleket.
Nem voltak változatosak, ennek ellenére viszont legtöbbször mindegyik elképesztően jól telt el.

- Saejin!
Amint meghallottam Taekwoon kiáltását, szinte azonnal visszanéztem rá a vállam felett, de már csak annyit láttam, hogy őrültként rohan felém, ahogy vonásai rémült arckifejezésbe rándultak.
A következő pillanatban már csak hangos - szinte fülsüketítő dudálás vonta el figyelmemet Taek látványától, majd a testem különböző pontjaiba nyílaló éles fájdalom, és az aszfalttal való durva találkozásom zökentett ki a barátom által okozott zavarodottság ködéből.

Fékcsikorgás.
Hangos sikolyok, kiabálások.
És egy hangos puffanás.

Sajgó fejem épphogy megemelve pillantottam az út közepén elém tárulkozó látványra.

Taekwoon teste vérben úszva.