3. ~ Feeling lost

- Hogy van Taekwoon?
- Hát...most épp alszik. Mikor lefeküdt még Taekwoon volt.
- Oh, értem. És te hogy bírod?
- Rosszul. Hogy őszinte legyek, nagyon félek tőle. Nem jönnél át, kérlek?
- De. - sóhajtotta. - Egy óra és ott vagyok. Addig bírd ki valahogy.
- Köszönöm Hakyeon.
- Szívesen teszem.

Azóta, hogy kiderült Taekwoon igazi problémája, több mint két hét telt el, a bordái pedig nagyjából rendbejöttek ennyi idő alatt, úgyhogy haza is jöhetett velem.
Neki még a kórházban mindent elmondtak az újonnan kialakult betegségéről.
Mostmár Jung Taekwoon is tudott Jung Leoról, viszont semmire sem emlékezett abból, hogy a benne lakozó másik személy miket tett, amikor sikerült átvennie az irányítást a teste felett. De ahogy az orvosok is észrevették, Leo mindent tudott Taek cselekedeiről.
Azt is elmondták Neki, és nekem is, hogy ezt a betegséget csak pszichológusok tudják kezelni, több hónap, esetleg év leforgása alatt, összeolvasztva a két különböző egyént.
Természetesen szegény teljesen lesokkolt a hír hallatán. Mondjuk, ki ne tette volna?
Csakhogy Ő, attól a pillanattól kezdve, teljesen magába volt fordulva. Mellettem is sokkal csendesebb volt (már ha ez egyáltalán lehetséges volt) és a videlkedése is zavartabbá vált.
Gondolom próbálta feldolgozni magában a dolgokat...amit szintén nem csodáltam. Enyhén szólva: nem lehetett könnyű feladata, de Ő még egy ilyen durva helyzetet is felnőttként kezelt.

Ez is egy olyan tulajdonsága volt, amit annyira szerettem benne.
A higgadtsága.

Hiszen volt már elég sok pillanata, amikor földhöz vághatta volna a kezében lévő tárgyakat, és egy sor káromkodás is elhagyhatta volna azokat a gyönyörű ajkakat.
Még sosem hallottam csúnyán beszélni.
A legrondább szó, amit kimondott az a 'basszus' volt. És ez is akkor történt, amikor egyszer főzés közben megégette magát.

Szerencsére nekem hétköznaponként egészen estig dolgoznom kellett, és amikor haza érkeztem mindig Taekwoon fogadott, nem pedig Leo.
Egyértelműen nem tudott munkába járni, ígyhát a szüleim segítették fizetni a törlesztés.
Hol voltak a fiú szülei?
Külföldön.
És még Taekwoon balesete után sem voltak hajlandóak hazajönni, csak telefonon keresztül sírták el nagy bánatukat.
Mert szerencsétlen barátom így igazán érezte a szeretetüket.

Szóval...
Hakyeonnal elég sokat beszélgettem az elmúlt időben. Ő volt, aki hazakísért minket Taekwoon kórházból való kiengedése után.
Akkor Ő el is kérte a telefonszámomat.

Nem mentem a kávézóba dolgozni, mivel vasárnap volt, ezért egyedül kellett otthon maradnom Taekwoonnal, vagy Leoval.
Úgy éreztem, hogyha egésznap kettesben kéne lennem vele, alig félóra alatt képes lettem volna megőrülni.
Féltem tőle, azonban ezzel egyidőben segíteni is szerettem volna rajta, hisz mégis csak Ő volt életem egyik legfontosabb személye, csak sajnos, én semmit sem tudtam tenni az érdekében.
Pedig a fél életemet adtam volna azért, hogy jól legyen...

- Felébredt! Siess, kérlek! - súgtam a telefonba elcsukló hangon, amint meghallottam a szobából kiszűrődő padlórecsegést, majd gyorsan megnyomtam a pirosan villogó ikont a képernyőn és az asztalra helyezve a készüléket, lehuppantam a kanapé egyik szélébe.

A gyomrom liftezni kezdett idegességemben és a szívem dobbanásai ismét megsokszorozódtak, ahogy fiú egyre csak hangosodó lépteire koncentráltam.

Vajon Taekwoon, vagy Leo lesz az?

-Oh, nem tudtam, hogy idekint vagy. - Ez Taekwoon... - Legalább nem kell sokáig keresnem téged.

Vagy mégsem?

- Képzeld, tudok mindent s Taekwoon iránti nyálas kis érzelmeidről.

Ez Leo...

- Csak a vak nem látja.

Bassza meg...

- És tudod mit?

Ne mondj többet, kérlek!

- Elérem, hogy ezek az érzések kihaljanak belőled.

Az sosem sikerülne.

- Hiszen én is Taekwoon vagyok.
- Mit akarsz tenni? - kérdeztem vissza elvékonyodó hangon.
- Darabokra törni a lelked.
- Taekwoon, ne...
- Leo! - féktelen dühvel hangjában üvöltött rám, én pedig a név élességének köszönhetően összerezzentem, majd testem méginkább reszketni kezdett a bennem felerősödő félelemtől. - Nem akarom soha többé hallani azt a nevet a szádból!
- Miért akarsz engem bántani, Leo? mivel ártottam neked? - a hangom már elnehezült volt a feltörni készülő sós cseppektől.
Akkor, abban a pillanatban, jobban féltem, mint amikor először találkoztam Leoval.

- Azzal, hogy... megkaparintottad a szívem. Megszerezted Jung Leo szerelmét, és bárki is teszi ezt, nem úszhatja meg szenvedés nélkül. Szeretlek. És a fájdalomtól eltorzult arcodat fogom a legszebbnek találni.

Ezeket a szavakat olyan lágyan és természetesen formálta ajkaival, mintha tényleg a világ legnormálisabb dolgairól beszélt  volna.
És mégis... mennyire elvetemült lehet az az ember, aki önszántából bántaná azt a személyt, aki miatt szerelembe esett. Akivel szerelembe esett.

De kezdjük ott: ha Leo szerelmes belém (ami ismerjük el, nem túl szerencsés dolog), akkor... lehetséges, hogy Taekwoon számára sem vagyok közömbös?
Ettől a gondolattól egy kellemes hőhullám söpört végig rajtam, de sajnálatos módon ez csak egy pillanatig tartott...

Ugyanis a szemem sarkából láttam, ahogy Leo sietve megindul felém.

Ijedtemben hátrakúsztam a kanapé karfájához, az egyik kezemmel meg is támaszkodtam azon, a másikat a kanapé ülő részén hagyva tartottam meg testsúlyomat, míg mindkét lábamat kinyújtottam felé védekezés céljából.
- Ne érj hozzám! - emeltem fel hangomat akaratom ellenére is, ahogy a pánik lassan átvette felettem az uralmat.

Ajkai egy gonosz félmosolyba húzódtak, majd bokáim köré fonta csontos ujjait és egy erős rántással elérte, hogy a padlón kössek ki, majd hangosan felnyögjek, a fejem, kemény felülettel való talalkozása után.
És ez a kis találkozó épp elég volt ahhoz, hogy pár fokkal könnyebnek érezzem testrészemet.

- Engedj el!

De ujjai még mindig durván szorították bokáimat.

Hiába kezdtem el rágatni mindkét lábamat, egyáltalan nem akart elereszteni; és reálisan végiggondolva a dolgokat: nem is nagyon tervezhette a szabadon engedésemet.

Csaképp egy óvatlan pillanatban realizáltam, hogy már szinte bömbölve próbáltam kiszabadulni Leo markából.

Hogy miért volt az a pillanat óvatlan?

Azért, mert ameddig én azzal voltam elfoglalva, hogy ne fulladjak meg a könnyeimetől, Ő egyszerűen csak a lábaim közé férkőzött, fölém hajolt, s barna, érzelemmentes tekintetével enyémet kezdte fürkészni.

Mielőtt még elállhattak volna a könnyeim, és félelmem helyét átvehette volna a zavartság, Leo erősen a hajamba markolt, majd annál fogva felrántotta fejemet és pár másodpercig tartó éles fájdalom után, sötétségen kívül már semmi sem lebegett a szemeim előtt.