3. ~ Feeling lost

- Hogy van Taekwoon?
- Hát...most épp alszik. Mikor lefeküdt még Taekwoon volt.
- Oh, értem. És te hogy bírod?
- Rosszul. Hogy őszinte legyek, nagyon félek tőle. Nem jönnél át, kérlek?
- De. - sóhajtotta. - Egy óra és ott vagyok. Addig bírd ki valahogy.
- Köszönöm Hakyeon.
- Szívesen teszem.

Azóta, hogy kiderült Taekwoon igazi problémája, több mint két hét telt el, a bordái pedig nagyjából rendbejöttek ennyi idő alatt, úgyhogy haza is jöhetett velem.
Neki még a kórházban mindent elmondtak az újonnan kialakult betegségéről.
Mostmár Jung Taekwoon is tudott Jung Leoról, viszont semmire sem emlékezett abból, hogy a benne lakozó másik személy miket tett, amikor sikerült átvennie az irányítást a teste felett. De ahogy az orvosok is észrevették, Leo mindent tudott Taek cselekedeiről.
Azt is elmondták Neki, és nekem is, hogy ezt a betegséget csak pszichológusok tudják kezelni, több hónap, esetleg év leforgása alatt, összeolvasztva a két különböző egyént.
Természetesen szegény teljesen lesokkolt a hír hallatán. Mondjuk, ki ne tette volna?
Csakhogy Ő, attól a pillanattól kezdve, teljesen magába volt fordulva. Mellettem is sokkal csendesebb volt (már ha ez egyáltalán lehetséges volt) és a videlkedése is zavartabbá vált.
Gondolom próbálta feldolgozni magában a dolgokat...amit szintén nem csodáltam. Enyhén szólva: nem lehetett könnyű feladata, de Ő még egy ilyen durva helyzetet is felnőttként kezelt.

Ez is egy olyan tulajdonsága volt, amit annyira szerettem benne.
A higgadtsága.

Hiszen volt már elég sok pillanata, amikor földhöz vághatta volna a kezében lévő tárgyakat, és egy sor káromkodás is elhagyhatta volna azokat a gyönyörű ajkakat.
Még sosem hallottam csúnyán beszélni.
A legrondább szó, amit kimondott az a 'basszus' volt. És ez is akkor történt, amikor egyszer főzés közben megégette magát.

Szerencsére nekem hétköznaponként egészen estig dolgoznom kellett, és amikor haza érkeztem mindig Taekwoon fogadott, nem pedig Leo.
Egyértelműen nem tudott munkába járni, ígyhát a szüleim segítették fizetni a törlesztés.
Hol voltak a fiú szülei?
Külföldön.
És még Taekwoon balesete után sem voltak hajlandóak hazajönni, csak telefonon keresztül sírták el nagy bánatukat.
Mert szerencsétlen barátom így igazán érezte a szeretetüket.

Szóval...
Hakyeonnal elég sokat beszélgettem az elmúlt időben. Ő volt, aki hazakísért minket Taekwoon kórházból való kiengedése után.
Akkor Ő el is kérte a telefonszámomat.

Nem mentem a kávézóba dolgozni, mivel vasárnap volt, ezért egyedül kellett otthon maradnom Taekwoonnal, vagy Leoval.
Úgy éreztem, hogyha egésznap kettesben kéne lennem vele, alig félóra alatt képes lettem volna megőrülni.
Féltem tőle, azonban ezzel egyidőben segíteni is szerettem volna rajta, hisz mégis csak Ő volt életem egyik legfontosabb személye, csak sajnos, én semmit sem tudtam tenni az érdekében.
Pedig a fél életemet adtam volna azért, hogy jól legyen...

- Felébredt! Siess, kérlek! - súgtam a telefonba elcsukló hangon, amint meghallottam a szobából kiszűrődő padlórecsegést, majd gyorsan megnyomtam a pirosan villogó ikont a képernyőn és az asztalra helyezve a készüléket, lehuppantam a kanapé egyik szélébe.

A gyomrom liftezni kezdett idegességemben és a szívem dobbanásai ismét megsokszorozódtak, ahogy fiú egyre csak hangosodó lépteire koncentráltam.

Vajon Taekwoon, vagy Leo lesz az?

-Oh, nem tudtam, hogy idekint vagy. - Ez Taekwoon... - Legalább nem kell sokáig keresnem téged.

Vagy mégsem?

- Képzeld, tudok mindent s Taekwoon iránti nyálas kis érzelmeidről.

Ez Leo...

- Csak a vak nem látja.

Bassza meg...

- És tudod mit?

Ne mondj többet, kérlek!

- Elérem, hogy ezek az érzések kihaljanak belőled.

Az sosem sikerülne.

- Hiszen én is Taekwoon vagyok.
- Mit akarsz tenni? - kérdeztem vissza elvékonyodó hangon.
- Darabokra törni a lelked.
- Taekwoon, ne...
- Leo! - féktelen dühvel hangjában üvöltött rám, én pedig a név élességének köszönhetően összerezzentem, majd testem méginkább reszketni kezdett a bennem felerősödő félelemtől. - Nem akarom soha többé hallani azt a nevet a szádból!
- Miért akarsz engem bántani, Leo? mivel ártottam neked? - a hangom már elnehezült volt a feltörni készülő sós cseppektől.
Akkor, abban a pillanatban, jobban féltem, mint amikor először találkoztam Leoval.

- Azzal, hogy... megkaparintottad a szívem. Megszerezted Jung Leo szerelmét, és bárki is teszi ezt, nem úszhatja meg szenvedés nélkül. Szeretlek. És a fájdalomtól eltorzult arcodat fogom a legszebbnek találni.

Ezeket a szavakat olyan lágyan és természetesen formálta ajkaival, mintha tényleg a világ legnormálisabb dolgairól beszélt  volna.
És mégis... mennyire elvetemült lehet az az ember, aki önszántából bántaná azt a személyt, aki miatt szerelembe esett. Akivel szerelembe esett.

De kezdjük ott: ha Leo szerelmes belém (ami ismerjük el, nem túl szerencsés dolog), akkor... lehetséges, hogy Taekwoon számára sem vagyok közömbös?
Ettől a gondolattól egy kellemes hőhullám söpört végig rajtam, de sajnálatos módon ez csak egy pillanatig tartott...

Ugyanis a szemem sarkából láttam, ahogy Leo sietve megindul felém.

Ijedtemben hátrakúsztam a kanapé karfájához, az egyik kezemmel meg is támaszkodtam azon, a másikat a kanapé ülő részén hagyva tartottam meg testsúlyomat, míg mindkét lábamat kinyújtottam felé védekezés céljából.
- Ne érj hozzám! - emeltem fel hangomat akaratom ellenére is, ahogy a pánik lassan átvette felettem az uralmat.

Ajkai egy gonosz félmosolyba húzódtak, majd bokáim köré fonta csontos ujjait és egy erős rántással elérte, hogy a padlón kössek ki, majd hangosan felnyögjek, a fejem, kemény felülettel való talalkozása után.
És ez a kis találkozó épp elég volt ahhoz, hogy pár fokkal könnyebnek érezzem testrészemet.

- Engedj el!

De ujjai még mindig durván szorították bokáimat.

Hiába kezdtem el rágatni mindkét lábamat, egyáltalan nem akart elereszteni; és reálisan végiggondolva a dolgokat: nem is nagyon tervezhette a szabadon engedésemet.

Csaképp egy óvatlan pillanatban realizáltam, hogy már szinte bömbölve próbáltam kiszabadulni Leo markából.

Hogy miért volt az a pillanat óvatlan?

Azért, mert ameddig én azzal voltam elfoglalva, hogy ne fulladjak meg a könnyeimetől, Ő egyszerűen csak a lábaim közé férkőzött, fölém hajolt, s barna, érzelemmentes tekintetével enyémet kezdte fürkészni.

Mielőtt még elállhattak volna a könnyeim, és félelmem helyét átvehette volna a zavartság, Leo erősen a hajamba markolt, majd annál fogva felrántotta fejemet és pár másodpercig tartó éles fájdalom után, sötétségen kívül már semmi sem lebegett a szemeim előtt.

Teaser for PART 3

Körmei fájdalmasan vájódtak bőrömbe nyakam hátsó részén, keze élét pedig torkomnak nyomta, hogy minél jobban elzárhassa előlem az éltető levegőt.

Erőtlenül kaptam izmoktól feszülő karjához, s csuklóját kitapogatva próbáltam elhúzni magamtól végtagját.

Fel sem tudtam fogni mi történik velem.

Most csak az számított, hogy elsősorban túléljem ezt az egészet.

Körmei rövidek voltak, mégis olyannyira tépték testrészem legfelső, vékony rétegét, hogy másodpercek töredéke alatt serkent ki vérem, és folyt le végig gerincem vonalán pár aprócska csepp formájában.
A tüdőmben erőteljes, szúró érzés uralkodott, a látásom lassan homályosodni kezdett, és belülről már őrülként ordítottam  segítségért.

- Taek...woon...
- Leo! A nevem Leo! Ne hívj Taekwoonnak!

Mikor már kezdtem feladni a harcot a fiú ellen, remélve, hogy majd egyszer csak elenged, hirtelen eltűntek nyakam körül hosszú ujjai, én pedig kicsit fájdalmasan, de végre levegőhöz juthattam.

Azonban ahogy felemeltek az ágyról, tudtam, hogy nem Taek kegyelmezett meg nekem...

...hanem valaki segített rajtam.

- Jól van? Érti, amit mondok? - szólt lágyan egy ismerős hang.

Hakyeon volt az.

Én csak bólintottam egyet, hogy tudja: tisztán hallom Őt. Mindenem sajgott. Mintha Taekwoon, kezével nem csak a levegőt fojtotta volna ki belőlem, hanem azon keresztül minden csepp energiámat is elvette volna.

Tudtam jól, hogy Hakyeon épp futva siet valahová, velem a karjaiban, viszont nekem abban a helyzetben ötletem sem volt, hogy hová.
Hakyeon hirtelen megállt és pár másodperc múlva éreztem, hogy a fenekem egy szilárd, de puha felületű tárggyal találkozik, majd az arcom bizonyos pontjait enyhén nyomni kezdi valami. Szinte azonnal friss, tiszta levegő csapta meg orromat, én pedig azonnal lihegve kezdtem magamba szívni az édes oxigént.
Az arcomhoz kaptam, hogy megtudjam mi van rajtam, és valószínűleg, ha magamnál lettem volna, már az első pillanatban rájöttem volna, hogy ez bizony egy oxigén-maszk.

- Jobban van? - kérdezte figyelmesen Hakyeon, miközben levette rólam a maszkot, utána leült mellém és kedvesen megsimogatta vállamat megnyugtatás céljából. - Elmondja mi történt? Mi volt ez az egész?
- Én...nem tudom... - feleltem kicsit rekedtes hangon. - Nem értem én sem. Minden olyan hirtelen történt...
- Nem tűnt zaklatottnak?
- Nem...csak miután nekem esett...
- Értem. Most vannak bent nála orvosok, ellenőrzésen. Ha van oka annak, hogy így viselkedett önnel, azonnal szólni fognak.
- Lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolták?
- Lehet. - vont vállat és finoman megérintette nyakamat. - Elég nagy ütés érte a fejét, nem lenne csoda, ha nagyobb baj lenne egy erős agyrázkódásnál.
- Remélem semmi komolyabb baja nem lesz...Egyébként, köszönöm, hogy elhozott onnan. Ki tudja mi  lenne most velem. - motyogtam szégyenlősen, s arcom lángolni kezdett a bőrömre kúszó pírtől.
Elég furcsa volt kettesben lenni vele, miután úgy megbámultam a kórterem előtt...
De kedves volt velem, és persze udvarias.

- Disszociatív személyiségzavar.
- Elnézést ajusshi, de nem ismerem ezt a kifejezést.
- Taekwoon-sshi agya jobban megsérült, mint ahogy az eredmények mutatták. Nem csak az agyrázkódástól fáj ennyire a feje. Kialakult nála egyfajta disszociatív személyiségzavar, aminek az egyik tünete az elég erős, migrénes fejfájás. Ez azt jelenti, hogy a páciensnek kialakult egy második személyisége.
- Micsoda?
- Azt mondta, arra kérte Önt Taekwoon-sshi, hogy szólítsa Őt más néven.
- Igen...
- Ezekszerint Jung Taekwoon második személyisége Jung Leo. Jung Leo tud Jung Taekwoonról. De Jung Taekwoon nem tud Jung Leoról.

2. ~ I wish you were fine.

- A családtagjai elmentek, Saejin-sshi?
- A húgom és a barátja még itt van, a szüleim már hazamentek. Taekwoon hogy van?
- Már felébredt. Ha gondolja majd bemehet hozzá.
- Máris. Előbb beküldené a húgomékat?
- Igen. Egy pillanat. - bólintott végül az ápoló, és egy illedelmes meghajlás után, elhagyta a gyógyszerszaggal ellepett - szerencsére kizárólag nekem szánt - kórtermet.

Már a második napomat töltöttem kórházban, természetesen Taekwoonnal együtt, aki kicsit tovább aludt a kelleténél, és ezzel sikeresen halálra ijesztett engem, na meg Hongbinékat is.

Aznap, amikor a baleset történt, egy órával a kórházba érkezésem után már anyáék is ott voltak bent, és tűkön ülve várták, hogy végre bejuthassanak hozzám. Persze nekem egyből Taekwoon fészkelt helyet az elmémben, amikor sikerült felébrednem az órákig tartó sötétségből. Csakhogy nem volt túl sok időm rajta agyalni, hiszen Hwejiék ahogy megláttak hogy egy kicsit is megmoccantam, máris könnyekbe fullva támadtak le kérdéseikkel.

Nekem nem volt bajom.
De ott volt Taekwoon.

Nem tehettem róla, de már az első kérdésem a többiektől az volt, hogy Ő jól van-e. Hogy nincs-e komolyabb baja.

Ők csak annyit feleltek: "alszik".

Viszont egyikünk sem gondolta, hogy teljes két napot marad az álomvilágban.

Az orvosok azt mondták, hogy ez az Ő állapotában normális.

És én elhittem. Az aggodalmam csökkent, de a bűntudatom nem.

Éreztem ahogyan ez a keserű érzés terjeng bennem, a mellkasom egy pontján szúró érzést létrehozva másodpercek alatt.
Fájt a szívem. Tudtam jól, hogy Taekwoon az én hibámból van ilyen állapotban, és az csak rátett egy lapáttal, hogy mostmár a szüleim szemében is láttam a fiú iránti aggodalmukat.
Ez náluk tényleg nem volt normális.

Nem kedvelték Taekwoont, mert szerintük Ő túl csendes volt egy normális emberhez képest. De ki mondta, hogy Taek normális ember volt?
Ő különlegesnek számított.
Már a lelke is túl tiszta volt ahhoz, hogy egy normális ember lehessen ebben az elcseszett világban.

- Hogy vagy, unnie? - csendült fel ágyam mellett Hweji simogató hangja, én pedig egy halvány mosollyal az arcomon pillantottam felé.
- Jól vagyok Hweji-ah. Egy kicsit még fáj a fejem. De hol van Hongbin?
- Itt vagyok, Saejin noona. Csak hoztam neked csokit. - Hongbin hátulról a húgom hasa köré fonta karjait, és egy pofátlanul helyes mosolyt varázsolva arcára, cirógatni kezdte hüvelykujjával a kerekedő testrészt. - És persze életem két szerelmének is.
- Úgy örülök nektek. De tényleg. - hagyta el egy remegő sóhaj ajkaimat, miközben kiszélesedett mosollyal néztem az ágyam mellett álldogáló párocskát. - Aztán remélem, hogy az esküvőtökön akkora hasad lesz, hogy bele se férsz majd a ruhádba.
- Hát ez nagyon kedves tőled. De amúgyis a kis Hongbin születése után akarjuk megtartani az esküvőt. - grimaszolt aranyosan Hweji, majd a kezembe adta a piros csomagolású csokoládét, amit Binnie hozott fel nekem az előbb.
- Taekwoon felébredt. - mondtam hirtelen.

Valójában csak témát akartam váltani, hiszen...én nem voltam terhes, nem terveztem az esküvőmet, nem voltam boldog pákapcsolatban, mert nem volt senkim. Csak egy olyan fiút láttam szerelmi téren, aki számomra teljesen elérhetetlen volt.

Igen, Taekwoon volt az oka annak, hogy minden fiú meghívását elutasítottam és senkivel sem kezdtem ki évek óta. Míg a húgom terhes volt, én még mindig szűz.
És már kezdtem saját magam miatt csalódott lenni, amiért egy egyoldalú szerelem miatt képes voltam minden kedves fiút eltaszítani magamtól.

Kezdtem rájönni, hogy van annál jobb dolog, mint Taekwoonra várni.

Egy olyan fiúra, aki sosem lesz az én mesebeli hercegem.

De mégis....Képtelen lettem volna bárkivel is komoly kapcsolatot kialakítani, miközben Ő birtokolta a szívem legnagyobb részét.

Nem akarok tovább így élni, de nem tehetek mást.

- Be lehet menni hozzá, unnie?
- Igen, de vigyetek engem is. - ültem fel nehézkesen.
Hongbin elengedte barátnőjét, majd odalépett hozzám, kinyújtva felém kezeit, és én persze ezer örömmel kapaszkodtam bele izmos karjaiba, hogy végre talpra tudjak állni.
- Még pizsamában és sápadtan is nagyon szép vagy, noona. - mondta kedvesen a fiú és eredményül kapott egy kisebb taslit Hwejitől, amin én csak kuncogni tudtam.
- Azt hiszem megtartom magamnak Hongbint. - néztem a testvéremre játékosan vonogatva szemöldökeimet, majd aranyosan csücsörítve fordítottam vissza fejemet a kuncogó srác felé.
- Cuki vagy noona, de nekem csak Hweji létezik. - kaptam egy apró puszit arcomra és mellé bónuszba még egy szívdöglesztő mosolyt is.
- Ha ilyen pasim lenne, mint te...pfff, inkább ki se mondom.
- Neked perverz gondolataid vannak a pasimmal, unnie?
- Nyugi, nem venném el tőled soha. Nekem olyan fiú kell, aki még nem ejtette teherbe a húgomat.

- Elnézést. Ön Taekwoon ápolója, ugye? - kocogtattam meg finoman egy barna hajú fiú vállát figyelemfelkeltés-képp, mikor odaértünk Taekwoon kórterme elé.
Egy kicsit izgultam amiatt, hogy a barátom milyen módon fog reagálni a jelenlétemre.

Mérges lesz, mert miattam sérült meg? Ugyan, Ő nem olyan...

Megkönnyebbül, mert jól vagyok? Ahh. Ez már sokkal inkább rá vall.

- Igen. Segíth- azta... Ön Taekwoon-sshi barátnője?
- Uh, hát... a legjobb barátja vagyok.
- Értem. Cha Hak Yeon vagyok. - hajolt meg előttünk, kedvesen ránk villantva hibátlan fogsorát. - Ha van valami kérdésük Taekwoon-sshivel kapcsolatban, engem megkereshetnek. Ha be akarnak menni hozzá, most megtehetik.

Ám mielőtt beléptünk volna, egy kicsit tovább ittam Hakyeon kellemes látványát.
Mit ne mondjak, elég kevés jóképű ápolóval találkoztam, de Ő azt a keveset is bőszen túlszárnyalta.
Gyönyörű vonásai voltak, gyönyörű szemei, és gyönyörű mosolya.
A haja tökéletesen be volt állítva és szinte könyörgött azért, hogy csak egy pillanatra is, de hozzáérjek. Tényleg olyan volt, mint egy híres magazin férfimodellje. És ahogy a reakciójából leszűrve nem csak nekem tetszett az Ő megjelenése, de az enyém sem volt közömbös számára. Pedig én pizsamában voltam, kócos hajjal, smink nélkül...

Viszont a gondolataimban pezsgőt bontottam, amiért még ígyis sikerült felhívni magamra egy ilyen jóképű pasi figyelmét.

- Taekwoon! - engedtem el a húgom karját abban a pillanatban, amint megláttam a sebekkel teli fiút, és amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem hozzá. -Hogy vagy Taekwoon? - másztam fel az ágya szélére, s éreztem ahogyan a megkönnyebbültség könnyei szaladnak végig arcomon.

Boldog voltam.

Tudtam, hogy két bordatörésnél és agyrázkódásnál nagyobb baja nem volt, és az arcán lévő sérülésektől eltekintve, nem is volt olyan rossz színben.

- Saejin-ah.
Olyan szívmelengetően ejtette ki a nevemet, hogy képes lettem volna ott helyben lefordulni az ágyról, és ez rohadtul nem volt elég neki, hiszen még egy szokásos Taekwoon-mosolyban is részesített, majd hüvelykujja végigsiklott arcomon, összegyűjtve néhány kósza könnycseppet.
- Úgy örülök, hogy jól vagy.
- Ez az egész...az...én hibám... - motyogtam halk szipogásaim között, miközben megfogtam arcomat birizgáló kezét, és lassan puha tenyerébe hajtottam fejemet. Kellemes érzéssel töltött el, hogy újra érezhettem Taekwoon bőrének melegségét és selymességét. A gyomromban és a mellkasomban persze meg is jelent az a furcsa, mégis csodálatos érzés. Mintha több apró tündér költözött volna a testembe, és a legkevésbé sem spórolva szórták volna szét bennem varázsporjukat.

Hihetetlen érzés volt.

- Ne hibáztasd magad. Én ugrottam az autó elé. - mondta csendesen, s apró mosollyal arcán pillantott Hongbinékra. - Sziasztok. Jó újra látni titeket.
- Hogy vagy, hyung?
- Eléggé fáj a fejem. De más bajom nincs.
- Az oldalad sem fáj?
- Most jó pozícióban fekszem, úgyhogy nem. És az amúgy sem olyan vészes.
- Na ennek örülök.
Ezután Taekwoon újból rám emelte sötét szemeit, amik félhold alakúvá váltak minden mosolyától. Akár még a leghalványabbtól is. És amikor engem figyelt pont egy lusta mosoly járt lusta táncot ajkain.

- Az a pizsama van rajtad, amit két és fél hónapja vettem neked.
- Igen, és nekem ez legalább jól is áll, nem úgy mint neked a kórházi ruha.
- Még mindig nem tudom miért barátkozom veled.
- Na látod? Ebben egyetértünk.

- Most magatokra hagyunk. Hwejinek úgyis pihennie kell. - jelentette ki Hongbin mosolygós hangon, s elköszönve tőlünk, elhagyták a szobát.

A szívem dobogása megkétszeredőzött és éreztem, ahogyan a bordáim is beleremegnek.

Egyedül maradtam Taekwoonnal.

- Nem kellett volna ezt tenned értem. Ha hagytad volna, hogy velem történjen meg, neked most nem kéne itt lenned. - törtem meg az alig két percig tartó, barátias csendet remegő hangommal.
- Rajtad és Hongbinen kívül nincs senkim. Mi lett volna, ha nem lassít és úgy üt el téged? Nem kockáztathattam. És nem is gondolkoztam. Csak cselekedtem.

Teljesen meghatódva feküdtem le mellé, és borultam karjaiba. Annyira szerettem. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ezt tette értem.

Rengeteget jelentett számomra.

- Tudod - tolt el magától finoman pár perc után -, örülnék, ha mától nem Taekwoonnak szólítanál.
- Akkor mégis... hogyan?
- Jung... -motyogta halkan, s hosszú ujjait lazán torkom köré fonta. - ... Leo.

A következő pillanatban pedig nem én könyörögtem az orvosoknak, hogy mentsék meg Taekwoont.

Hanem a tüdőm könyörgött levegőért.

1. ~ The beginning

- Jung Taek Woon! Ideje felkelned! - kiabáltam boldogan, majd egy gyermekien őszinte nevetéssel ajkaimon, a félálomban lévő, huszonéves fiú hátára ugrottam.
- Ahh, Saejin-ah! Szállj le rólam! - nyöszörgött alattam tehetetlenül a szerencsétlen lakótársam, miközben enyhén vergődni kezdett, hogy valamiféleképpen le tudjon rázni magáról. Én pedig természetesen nem hagytam hogy ez meg is történjen...
Kuncogva tuszkoltam be teste alá karjaimat, erősen átölelve Őt, és ezzel megóvva magamat a földre esés lehetősegétől.
- Ha végre kikelsz az ágyból és kitolod azt a nagy segged reggelizni, akkor lehet róla szó.

Már lassan fél éve, minden reggelünk hasonló helyzetekben folyt le.
Én általában korábban felkeltem, hogy legyen időm reggelit és kávét készíteni magunknak, és ezekután mentem be Taekwoonhoz, hogy felkelthessem, majd közösen elfogyaszthassuk a frissen lefőtt feketénket.
Persze kínszenvedés volt kihurcolni az ágyból, amikor nem depressziós időszakában volt. Rossz kedvében elég volt megböknöm és már fel is ébredt.
Nehezen kiismerhető típus volt Taekwoon, és ez volt az egyik oka annak, hogy rajtam kivűl csak egyetlen egy barátja volt.

Várjunk. Kezdjük inkább a legelején.

Taekwoonnak középiskolai legjobb barátja egy bizonyos Lee Hongbin nevű srác volt, aki egy gyönyörű barátnővel rendelkezett, Park Hwejivel. Park Hweji pedig nem volt más, mint az én idegesítő, azonban rettenetesen imádnivaló húgom.
Aznap este, amikor összegyűlt a családunk azért, hogy Hweji bemutathassa nekünk a barátját, később Taekwoon jött Binniért furikázás céljából. Ekkor ismerkedtünk össze mi ketten; ekkor derült ki, hogy ugyanabba az iskolába jártunk, és ekkor döntött úgy Isten, hogy gyökeresen megváltoztatja mindkettőnk életét. Ugyanis a közeljövőben a legtöbb időt együtt töltöttük - nem csak a suliban, de délutánonként -, és így váltunk mi:  romantikus szálak nélküli, legjobb barátokká.
Egészen a végzős éveinkig egymás nyakán lógtunk, s ezt a dolgot a legkevésbé sem megunva döntöttünk úgy, hogy ugyanarra az egyetemre megyünk Szöul belvárosában. És elégedetten kijelenthetem, hogy ez az álmunk valóra is vált.
Így kerültünk mi ketten egy kicsi, egyszobás lakásba, aminek a törlesztőrészleteit együtt fizettük a saját munkáinkból. Az egészet úgy terveztük, hogy előbb kifizetjük a lakás teljes árát és csak azután jelentkezünk a kinézett orvosi egyetemre. Ő gyermekorvos szeretett volna lenni, Én meg nővérként, vagy szakorvosként akartam dolgozni. Már olyasmikről is beszélgettünk, hogy esetleg nyitunk egy közös rendelőt az egyetem elvégzése után. De minden olyan messzinek tűnt még akkoriban.

Taekwoon csendes fiú volt. Nem sok mindenkivel kommunikált szívesen, de ha valaki képes volt közel kerülni hozzá, annak ezerszer könnyebben árult el dolgokat magáról, és osztotta meg a  valójában-nem-is-olyan-titkosnak-számító titkait.
De mégis... engem végtelenül boldoggá tett az a tény, hogy én lehettem az egyik ilyen ember Taek életében. Ha valakit a legjobb barátodnak hívhatsz, az igenis nagy szó. Nem sok mindenki gondolkozik el ennek a két szónak a valódi jelentésén és a valódi, életszerű terhein.
Én végiggondoltam. És nem bánom, hogy a fél életemet Taekwoon mellett élem le. Vagy talán ha minden jól megy: a háromnegyedét.

Említettem, hogy a barátságunk vonzalom nélkül indult, igaz? Nos, hogy őszinte legyek, nálam a férfi-női kötődés tizenkilenc éves koromban elkezdett kialakulni Taekwoon iránt.
Két évnyi barátság után sikerült észrevennem, hogy valójában milyen vonzó is Ő női szemmel. Hogy milyen lágyan csengő hangja van. Hogy milyen nagy a szeretete az igaz ártatlansággal rendelkező élőlények iránt, mint a kiskutyák és a gyermekek.

Hogy mennyire szerény; mégis, mennyire elbűvölő.

Tökéletes.

Hirtelen két tenyeret éreztem a combom hátsó felén, és a következő pillanatban már Taekwoon le is fordított magáról, ezzel együtt belepréselve engem hátával az alattunk lévő matracba. Egy apró vigyor ült ki az arcomra, majd egy hasba-csípéssel sikerült is elérnem, hogy fájdalmasan felkiáltva ugorjon le rólam.
- Kihűl a kávéd, gyökér.
- Park Sae Jin, ne gonoszkodj velem. Idősebb vagyok, tisztelj legalább!
-Ugyan már! A legjobb barátok nem tisztelik egymás. És amúgyis csak két hónappal vagy idősebb nálam.
- Az akkor is sok.
- Nem, nem az. Na! Irány a konyha különben megeszem a te reggelidet is. - tápászkodtam fel az ágyról győzedelmes mosollyal ajkaimon, és finoman mellkasára csapva indultam el az említett helység irányába.

﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏

- Kell rágó?
- Ez most egy célzás akart lenni?
- Talán. - húzódott egy halvány mosoly íves ajkaira.
Ez volt egy másik furcsa, viszont annál szeretnivalóbb tulajdonsága.
Amikor nem széles és vidám mosolytól ragyogott arca, akkor az ember nem tudta eldönteni, hogy egy félmosoly bújkál ajkain, vagy egy halovány mosoly kúszik szájára. Attól, ahogy mosolygott, általában mindenkinek támadt egy kis kihívásérzete. Mintha direkt próbált volna sejtelmes lenni.

De valójában szó sem volt erről.
Ez volt az Ő igazi mosolya.

És voltak pillanatok, amikor komoly dolgokról kellett beszélgetnünk.

Na igen. Mindig is nagyon szégyenlős volt.
- Taekwoon, holnap eljönnek a szüleim látogatóba. Tudom, hogy nem igazán kedvelnek, de a kedvemért kibírnál velük pár órát?
- Hát...persze.
- De ha akarod áttehetem másik napra,  amikor Hongbin ráér és el tudsz majd menni vele valahová addig.
- Nem kell, Saejin-ah. Tényleg kibírom. - mondta lágy hangon, megremegtetve szívemet egy pillanat erejéig. - Végülis nem olyan vészesek.
- Majd visszafogom őket.
- Nem is lennél Park Saejin, ha nem tennéd.
- Ez igaz. Hé, ez most gonoszkodás volt, ugye?
- Ahham.
- Aish, te! Ha te ilyen vagy velem, ne várj tőlem tiszteletet.

Komoly dologról volt szó. De a köztünk lévő kötelék ezt is könnyeddé tette.

- Délután találkozunk. Légy óvatos. - mosolygott rám, így sugározva magából az általam már jól megszokott kedvességet. Szinte megszokásból futatta végig hosszú, vékony ujjait frufrumon, lassan a megfelelő helyre fésülve rövid tincseimet.
- Te is oppa. - vigyorodtam el boldogan, egy kisebb puszit nyomva arcára, majd sarkonfordultam és elindultam a kávézó felé, ahol az eddig elmúlt hosszú hónapokban dolgoztam.
Mindig ugyanannál a zebránál váltunk szét és csak utána mentünk mindketten a saját magunknak megfelelő, egymáséval ellentétes irányban levő utunkra.

Szerettem a reggeleket.
Nem voltak változatosak, ennek ellenére viszont legtöbbször mindegyik elképesztően jól telt el.

- Saejin!
Amint meghallottam Taekwoon kiáltását, szinte azonnal visszanéztem rá a vállam felett, de már csak annyit láttam, hogy őrültként rohan felém, ahogy vonásai rémült arckifejezésbe rándultak.
A következő pillanatban már csak hangos - szinte fülsüketítő dudálás vonta el figyelmemet Taek látványától, majd a testem különböző pontjaiba nyílaló éles fájdalom, és az aszfalttal való durva találkozásom zökentett ki a barátom által okozott zavarodottság ködéből.

Fékcsikorgás.
Hangos sikolyok, kiabálások.
És egy hangos puffanás.

Sajgó fejem épphogy megemelve pillantottam az út közepén elém tárulkozó látványra.

Taekwoon teste vérben úszva.